A mostani idők Vosot Ikeidának olykor olyannak tűnnek, mint egy hosszú-hosszú történet happy endje. 35 éve hikikomoriként él. Visszahúzódott. Lényegében mindig otthon van; az életet így tudja leginkább élni. Akkor is, ha hosszú magányos harcok után arra jutott, hogy ezért magát nem kell szégyellnie, sosem szabadult meg attól az érzéstől, hogy valami olyat tesz, amit a társadalom többsége rossznak lát.

Most azonban itt a koronavírus. Japánban aminap még szükségállapot volt, önkorlátozást vártak el az emberektől. Most is, mivel Tokióban óvatosan nyitnak az üzletek, jobb, ha az emberek lehetőleg többnyire otthon maradnak. Az ő életstílusa hirtelenjében a jelen parancsa lett.  „Nem csak elfogadnak minket. Egyenesen követelik, elvárják, kérik tőlünk, hogy hikikomorik legyünk, ami meglehetősen jó érzés”, mondja Vosot Ikeida.

Két évtizede téma a hikikomori jelenség Japánban. Az egészségügyi minisztérium szerint a szigetországban több, mint egymillió ember van, aki nem hagyja el a szobáját (Japán népessége kb. 125 millió fő. a ford.). A médiában újra és újra haszontalan kívülállónak, pszichopata esetnek, sőt veszélyesnek tartják őket. Ez most megváltozott.

Magára maradt ebben a kis sötét térben önmagával, egyedül

A járvány alatt a visszahúzódottak tanácsát kérik. A Kyodo hírügynökségnél május elején azzal a címmel jelent meg egy cikk, „Amit az izolációban a hikikomoriktól tanulhatunk”. A kormányzat éppen azon gondolkozott, hogy meghosszabbítja a vészhelyzetet. A hikikomorikat mint hozzáértőket, szakértőket interjúvolták. Csak olyan dolgokat tegyünk, amik kifizetődnek – javasolta az egyik, aki több, mint tíz éve visszahúzódott, hogy képeket rajzoljon. Egy másik, aki otthon zeneszerzőként és online disckjockeyként dolgozik, azt mondta, a telefonos vagy internetes kommunikáció csökkenti az egyedüllét stresszét.

Hogyan működhet tehát a távolságtartás? Vosot Ikeida hosszan hallgat. 58 éves. Soha nem érezte, hogy az otthon maradás valamilyen teljesítmény lenne. Oklevele sincs róla. Mindig csak azon volt, hogy a saját életét élje, és egyszer csak ott találta magát egyedül egy kis elsötétített térben. „Hikikomorinak lenni valaminek az eredménye”, mondja Vosot Ikeida, „el kell mondanom magának egy kicsit a történetemet.”

Tehát mesél. Ül a szobájában az átláthatatlan háztengerben Tokió nyugati részén. Látogatásra, személyes találkozóra nincs lehetőség. A vírus miatt. Vosot Ikeida arca megjelenik a képernyőn. Magas homlok, keskeny kecskeszakáll. Sötét háttér.  Fekete inget visel. Úgy néz ki, mintha csak ebből a vékony, árnyékoktól körbevett fejből állna, ami mint valami Hold, a tintafekete sötétben lebegne.

Vosot Ikeida azt mondja, immár maga mögött tudja a Hikikomori életút legsötétebb stációit. Álnevet visel, ezen publikál és végzi a felvilágosító munkát. A járvány miatt extrémebb hikikomori, mint valaha volt. Hetente csak egyszer megy bevásárolni. Nem vesz részt megbeszéléseken. Normál esetben utazgat, előadásokat tart, beszélgetéseket rendez szülőkkel, érintettekkel. Ő olyan visszahúzódott, aki a visszahúzódásról beszélni tud.

A hikikomorikról az az általános elképzelés, hogy videojáték-függő szinglik, akiknek az anyjuk az ebédet a szobájuk ajtaja előtt hagyja. De sokkal sokoldalúbb jelenségről van szó. Benne vannak azok a kétségbeesettek, akik nem tudnak megszabadulni a félelmeiktől, amit az irányukban támasztott elvárások okoznak. Zátonyra futottak, akik újrakezdésben bizakodnak. Sikeremberek, akiknek elegük van a karrierből, és néhány évig csak könyveket akarnak olvasni. Egyre több a nő közöttük. A hikikomori nem Japán kegyetlen, teljesítményközpontú társadalmának a sajátossága. Mindenütt vannak. Csak itt így nevezik őket.  

A japán egészségügyi minisztérium szerint hikikomorinak lenni egy állapot, mikor is az ember nem megy iskolába, dolgozni, a családon kívül alig vannak kapcsolatai, és megszakítás nélkül több, mint hat hónapon át otthon marad. De ez a meghatározás keveset mond Ikeida szerint. „Vannak olyan hikikomorik, akik munkába mennek, őket nem lehet ebbe a kategóriába sorolni.”

Hikikomorinak lenni nem betegség, sem kényelmes kiút. És aki egyszer az ajtót maga mögött becsukta, nem nyitja ki olyan gyorsan újra. „A visszavonulás átlagos ideje 14 esztendő”, mondja Tamaki Saito pszichológusprofesszor, aki a fogalmat a kilencvenes évek végén a kutatásai során a médiában elterjesztette.

Vosot Ikeidánál a nyolcvanas években kezdődött mindez egy elnyomott és rengeteg erőszakot átélt gyerekkor után. Kifinomult, választékos angolsággal mesél. Az anyja magasan képzett volt, gazdag családból származott, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a házasságával kispolgári egzisztencia jutott neki. Vosot Ikeida már nyolcévesen néha éjjel 2-ig tanult. Az anyja azt akarta, hogy majd a neves tokiói Hitotsubashi Egyetemen tanuljon. Az apja egy gumigyárban volt alkalmazott. Egy szava nem lehetett. Nem is volt, egyszerűen odacsapott, ha Ikeida anyja ezt akarta.  Vosot Ikeida engedelmes volt, és a sikeres középiskolai tanulmányok után felvételt nyert a Hitotsubashi Egyetem szociológiai szakára. Azt gondolta akkor, hogy ez valami óriási teljesítmény, de az anyja komplett előadást tartott neki arról, hogy mindenekelőtt végre tanuljon meg rendesen angolul. Az apja semmit nem szólt.

És Vosot Ikeida azt gondolta, „mi értelme?”. Amikor erről mesél, ez az egyetlen alkalom, hogy megemeli a hangját.

1985 eleje: fölébredt, de hirtelen nem tudott fölkelni

Az előadásokat nem nagyon látogatta, egyre gyakrabban maradt a tokiói kollégiumban, Indiába, Pakisztánba, Nepálba utazott, napokig, néha hetekig olcsó szállodai szobákban töltötte az idejét. Ivott. Aludt. Olvasott. A záróvizsgák előtt kikölcsönözte a diáktársaitól az előadások hangfelvételeit, tanárai elnézőek voltak; elvégezte az egyetemet. Megfelelet még az úgynevezett pályázati marathonnak is, ami Japánban azt jelenti, hogy fiatalok, hónapokkal a tanulmányaik lezárása előtt megpályázzák a szóba jöhető állásokat. Munkát szerzett.

Ez 1985 elején történt. Az ország gazdasága szárnyalt. Minden adott volt ahhoz, hogy munkavállalóként jólétben éljen és gyarapodjon. Egy reggel azonban fölébredt Vosot Ikeida és nem tudott fölkelni.

„Sok hikikomori Gregor Samsával azonosítja magát”, mondja Vosot Ikeida. Azzal az üzletemberrel, aki Franz Kafka Átváltozás című elbeszélésében egy reggel a szülői házban fölébred nyugtalan álmából, és azt veszi észre, hogy egy szörnyű féreggé változott. Vosot Ikeida magát annak idején nem úgy érezte, mint Gregor Samsa. „Valami más volt.” Hosszan gondolkodik. Nem az volt az érzése, hogy őt mások rovarként kezelnék, ha kilépne az ajtón.  Inkább az történt, mintha nem lennének többé érzései. „Valamilyen módon olyan volt ez, mint valami bénultság.” Fekve maradt. Veszni hagyta a munkáját. Meghosszabbította a tanulmányait, de valójában nem tanult.

Ha valaki túl sokat tartózkodik otthon, az gyakran egy betegség tünete. Vosot Ikeidánál depressziót állapítottak meg. Fölírtak neki egy halom gyógyszert, ezekből némelyiket összegyűjtötte, hogy végezzen magával. Két év múlva kénytelen volt otthagyni az egyetemet. Újra a munka világa fenyegette. Egy francia kézikönyv az öngyilkosságról azt tanácsolta, hogy aki magát meg akarja mérgezni, legjobb, ha egy luxusszállodában teszi. Egy fiatal nő fogadta a hívását a recepción. Vajon mit fog róla gondolni? Képtelen volt lefoglalni a szobát. Rájött, hogy Japánban nem tud öngyilkos lenni. Útra kelt. Afrikában időzött évekig.

Vosot Ikeida a fejét csóválja; Hold a sötétségben. „Azt gondolja talán, ellentmondás hikikomorinak lenni és külföldre utazni.” A többség ugyanis így véli. Azzal az elvárással érkeznek, hogy egy pillantást vethessenek a nagyvárosok barlangjaiba, ahol titokzatos szörnyszülöttek vannak könyvek, szemét és játékkonzolok sáncában. Hogy az elhanyagoltságot csodálhassák. Vosot Ikeidának néha az a benyomása, hogy az emberek csalódottak, mert a története, az élete nem redukálható a normális létezés tagadására.

Az afrikai utazás mindenesetre nem jelentett szünetet a hikikomori-létben. Bárhol volt, Egyiptomban, Szudánban, Etiópiában, visszahúzódott, aludt, olvasott, semmit nem csinált. Amikor visszatért, megkérte egy barátja, hogy írjon a banyomásairól. Dél Afrika, apartheid. Díjat nyert, újságíróként megbízásokat kapott, pénzt keresett, ismét utazott és írt. Úgy beszél erről az időről, már-már lekicsinylően, mintha tévedés lett volna. Úgy érezte, nem arról ír, amiről igazán kellene. „Írtam egy könyvet a kínai gazdaságról, de engem a kínai gazdaság egyáltalán nem érdekel.” A mentora meghalt. Egy földrengés szétrázta Kobét. Az Aum szekta méreggáz támadást hajtott végre a tokiói metróban.

Ez 1995 elején volt. Egy reggel fölébredt, és megint nem tudott fölkelni.

Akkoriban egy lakónegyedben lakott Saitamában. Három szoba, harmadik emelet. Az apja a közelben dolgozott, de amikor nyugdíjba ment, hazaköltözött Nagoyába. Az öccse sem lakott már itt. Egyedül maradt. Érezte az ürességet, és nem tudta elviselni a nappali világosságot. Bezárta a tájfunvédő ablaktáblákat; így kezdődött az élete gyertyafénynél. „Hardcore-hikikomori.” Így nevezi.

Most valami természetesen megváltozott, az emberek odafigyelnek rá. Eddig sosem tették

Mit csinál egy hardcore-hikikomori? „Elsősorban semmit”, mondja Vosot Ikeida.  Olyan, mintha az ember csak a lélegzésre koncentrálna. Feküdt a futonon. Néha fölült. Minden nehezére esett, még a pisilés is.

Hetente egyszer éjszaka surrant ki bevásárolni. Keveset evett, többnyire atsuagét, mikrosütőben sült tofut egy-két csepp szójaszósszal. „Ezekben az időkben alig láttam, hallottam valamit.” Valamikor, egy vagy két évvel később Freudot kezdett olvasni, a pszichoanalízis kitalálóját. A saját lelkét kutatta. Elkezdte megérteni a problémái alapjait. Négyéves gyertyalángos csönd után bejelentkezett egy pszichiátriai klinikára.

Vosot Ikeida nyugodtan beszél. Arckifejezése csak ritkán változik, ritkán mosolyog. Egyszer azt közli, fáradt. Az anyja nem volt hajlandó részt venni egy családi terápián, hogy bármiben vétkes lenne, azt fia fantazmagóriájának tudta be. A terápián, amin Ikeida egyedül vett részt, a pszichiáter ítéleteit bosszantónak és előre gyártottnak találta.

Mégis beszélni akar róla. Ha mesél az ember, talán esélye van arra, hogy megértik. Az, hogy megírta a gondolatait az interneten, terápia volt számára a kezelések után. Egy csésze bukkan föl a sötétben. Vosot Ikeida iszik. Aztán tovább mesél.

A hikikomori-diagnózissal, amit a klinikán kapott, nem tudott mit kezdeni. A fogalom még új volt, és előítéletekkel terhes. Hikikomori férfiak rovására írtak különböző ámokfutásokat és egy emberrablást. Ma már örül annak, hogy nevén lehet nevezni, mi ő valójában. Senki nem figyelne rá, ha nem mondhatná, hogy ő egy hikikomori. A meghatározás egyesíti az érintetteket.

A „Vosot-projekt” egy olyan online fórum, amiben a saját témájukat dolgozzák föl a résztvevők. Ikeida alapított egy világszövetséget, és gyakran ír a hikikomori folyóiratba, a Hikiposba. Fontos a szolidaritás a diszkriminációval szemben. Tavaly Kawasakiban egy hikikomori leszúrt két embert, és megsebzett 18 másikat. Nerimában egy apa megölte hikikomori fiát, mert attól tartott, hogy ámokfutó lesz. A hikikomorikról mint lehetséges szörnyetegekről újra és újra napvilágot látnak ilyen és hasonló hírek. A hikikomori közösség összefogott az előítélekkel szemben.

Tamaki Saito pszichológus professzor azt mondja, „A hikikomorik kriminalitási aránya nagyon alacsony.” Aki azonban a jelenség sokrétűségéről beszél, előbb-utóbb eljut az alapokig. Vosot Ikeida ismer olyan szülőket, akik tanácstalanok, mert nem tudják, mi lesz a hikikomori fiukkal, ha meghalnak. Némelyik Ikeida segítségét kéri.

Amikor ellátogat hozzájuk, lukakat lát a falban, kék foltokat a szülőkön. „Ez arra utal, hogy az érintett személy annyira kétségbe van esve, hogy erőszakhoz folyamodik.” Ikeida ilyenkor megáll a szoba ajtaja előtt, és elkezd beszélni. Nem nyomakszik, nem akar meggyőzni, csak small talk, hogy az ajtó mögött az illető érezze, valaki megérti a visszahúzódását. Néhányan közülük már évek óta nem beszélnek senkivel. Szóról szóra megpróbál belemerülni ebbe az elszigeteltségbe. „A szülők talán azt várják tőlem, hogy többet tegyek. De nem teszek”, mondja Ikeida. „Az érintettnek valami nehéz mondandója van. De nem tudja még szavakba önteni. Ezért nem beszél. Megértem. Mert én ugyanígy voltam.”

Jobb az élet, amikor az ember már megtalálta a szavakat. „Úgy látom, most több privilégiumom van, mint korábban”, mondja Vosot Ikeida, „ezért sokan figyelnek rám. Ez megtisztelő.” Máig nem képes sokáig távol lenni az otthonától. Barátja alig van, nincs kapcsolata a szüleivel. 120 ezer Yen szociális segélyből él, körülbelül 1000 Euróból, 50 ezer Yen a bérleti díj. Tíz négyzetméteren él egy asztalos műhely fölött. Valamit azonban meg tud mutatni a világából. Elküld egy 46 másodperces videót, amit a lakása bejáratánál készített.

Csoszogó léptek hallatszanak. Poros lépcső vezet egy málladozó hullám-műanyagba öltöztetett fasorhoz. A korlát csupa rozsda. A falnál a szomszéd mosógépe áll. Kicsit távolabb Vosot Ikeida mosógépét látni, három marmonkannát, olcsó esernyőket, egy kartondobozt egy zacskóban.

Gyakran délig alszik, akkor nekiáll írni. Vagy mégsem.

A mobilkamerájával most odamegy egy keskeny ajtóhoz, óvatosan elfordítja a marokkilincset. Az ajtó mögött rejtezik az ő zárt világa, ahova senki nem tekinthet be. Nincs is nagyon látnivaló. Asztal, szék, asztali számítógép, futon, egy kis konyha. Képeket a falon „nem tart szükségesnek”. Könyvei nagy részét a saitamai idők után eladta. Havonta egyszer elmegy a legközelebbi könyvtárba. A függönyök többnyire be vannak húzva. Néha kinyitja az ablakot, hogy fölakassza száradni a kimosott ruhákat. Ha mindent elvégzett, alszik, gyakran 14 órát, az utóbbi időben rendszeresebb időbeosztásban és valamivel kevesebbet, éjszaka 1 órától délig. Miután fölébredt, sokat ír. „Nem mondhatnám, hogy szívesen írok”, mondja, „de muszáj csinálnom, hogy a méltóságomat visszaszerezzem, bizonyos dolgokat tisztázzak.” Az az érzése, igaz dolgokat ír.

És most? A koronavírus ideje nemdebár az elkülönültek megkésett győzelme.

Vosot Ikeidának elege van már abból, hogy az otthonmaradás hirtelenjében figyelemre méltó tevékenység lett. Amikor még érvényben volt a vészhelyzet, sok hikikomori szívesen kijárt, mert az ürességet az utcán érezték. Az ő részéről a vészhelyzetet nyugodtan fönn lehetett volna tartani. És az „úgynevezett normális emberek” elveszettségét, ahogy ő a nem-hikikomorikat nevezi, különösnek találja. „Hogy marad az ember otthon?” Szünet, aztán azt mondja: „egyszerűen otthon marad.” Mintha ez olyan egyszerű volna.