Mottó: 

"Utaltasd be magad egy borsszemre
hogy köszöntsed ha nincs terhedre itten
őt ki betont rak vasat üvegre 
a térbe honnan elinalt az isten"
(idézet - sajna, emlékezetből - Mircea Dinescu Menekülés egy borsszemre c. verséből. 
Ford.: Szlafkay Attila)

1: Az MRE kormányzati törvényének módosításába, a legújabb verzióba fölvettek egy, a püspök jogkörét bővítő, de homályos, ellentmondásos tételt. A 113. paragrafus második bekezdése szerint „A püspök az egyházkerületi főgondnokkal együtt az egyházkerülethez tartozó egyházközségek, egyházmegyék és egyházi tisztségviselők felügyelője, az egyházkerületi tanács, egyházkerületi közgyűlés és a Zsinat határozatainak végrehajtója.” Ki mit olvas ki belőle? Szerintem a passzus továbbra sem sérti az alkotmányt, az önkormányzatiság eszméjét ha úgy értjük, az egyházi és világi tagokból álló közgyűlés a legmagasabb szerv, a püspök ennek a határozatait hajtja végre. Elismerem, számos értelmezése lehet annak, hogy a püspök felügyeleti joggal bír az egyházközségek, és minden kerületi tisztségviselő fölött, a törvény a későbbiekben hatáskörébe rendeli az adott kerület tisztségviselőinek írásbeli vagy szóbeli beszámoltatását, ezért kétségem sincs afelől, hogyan értelmezik a felügyeleti jogot az egyházban. A törvény így is egyértelmű. Az adott passzus fő állítása az, hogy a püspök a közgyűlési határozatok végrehajtója, felügyeleti jogát erre nézvést gyakorolhatja tehát: azt vizsgálhatja, végrehajtják-e a közgyűlések határozatait. Félek, ha másként értelmezzük, annak a protestáns egyházigazgatás eszméje esik áldozatul. A református egyházban ugyanis az önkormányzatiság elve alkotmányos alapelv, noha a módosítások során az erre vonatkozó kategórikus kijelentések élét is csorbították.  Mindebből az következik, hogy nem a püspök a főnök, hanem a közgyűlés, az iménti tartozik ugyanis emennek évente beszámolni, a közgyűlés pedig megtárgyalja a jelentését. Más kérdés, hogy a beszámolónak illetve megtárgyalásának semmiféle konzekvenciája nincs. Ésszerű az volna, ha az esperesi, püspöki beszámolók elégtelen volta esetén a közgyűlésnek joga lenne visszahívni a végrehajtással megbízott tisztviselőt.

2: Miért gondoljuk a református egyházat hierarchikus intézménynek?
Egyfelől tovább élnek a régi, feudáis beidegződések.
Másfelől az egyházi törvények is felettes szervekről beszélnek, amikor megyei, kerületi közgyűlésekről szólnak, és, önkéntelen képzettársítás, az agyakban a felettes szerv, és annak úgymond képviselője összemosódik. Pedig  ráadásul a püspök nem a közgyűlés képviselője, hanem annak határozatait hajtja végre. Nem túl frappáns tehát, hogy a közgyűlésen ő elnököl, de megfelelő keretek között azért ez is megengedhető. Önkormányzati üléseken a végrehajtó polgármester elnököl, egy részvénytársaság közgyűlésén esetleg az elnök-vezérigazgató, de, szemben a református egyházzal, jól szabályozott keretek között.
A hierarchia látszatát ápolják harmadsorban annak haszonélvezői, ezért is szőnek-fonnak olyan szövegeket akár törvényeikbe, amik a látszatot fönntartják. Továbbá explicite is adnak jogköröket végrehajtóknak, akiket az eredendően nem illetne meg vagy csak szigorú szempontok alapján, mint az említett felügyeletei jog a püspököt. Egyenesen érthetetlen, miért ruháznak föl a zsinati küldöttek voltaképpen  maguk ellenében valakit többlethatalommal, anélkül, hogy tisztáznák, cizellálnák, mit is értenek egy-egy jogkörön. Ide tartozik a bíráskodási törvénynek egy felettébb furcsa passzusa. Eszerint ugyanis létezik olyan fegyelmi vétség, amikor valaki egyházi felsőbbséget rágalmaz, megsérti a becsületét. A kormányzati törvény alapján egyházi felsőbbségnek a közgyűlést lehet tekinteni. Ez azonban nem jogi személy. Szegényes fantáziánkkal el sem tudjuk képzelni, hogyan lehet rágalmazni azt a közgyűlést, aminek jobbára maga a rágalmazó is tagja. De ha lehet, hogyan fog a közgyűlés jogi elégtételt venni?

3. Lépten-nyomon ellentmondásos, át nem gondolt, a fogalmakkal hányavetin bánó, pongyola passzusokba ütközünk a bíráskodási törvényt olvasva, más törvényekkel összevetve pedig az inkonzisztencia szúrja szemünk, mint Sámsonét a filiszteusok. Hogyaszongya,  (2§ (4)) „Akit bírói tisztség betöltésére megválasztottak, más, újabb egyházi tisztségre nem választható”. Presbiternek vagy lelkésznek lenni márpedig egyházi tisztség nemcsak a józan ész, de a kormányzati törvény (27.§ (1)) szerint is. Itt a lelkészről mint a presbitérium tagjáról is szó esik (47.§). A presbiterek közül választott gondnok vagy főgondnok és a megválasztott lelkész együttesen az egyházközség, inkluzíve a presbitérium elnöksége. Ők az elnökség akkor is, amikor a presbitérium egy egyháztag fegyelmi, igazgatási ügyében jár el és határoz.

4. Eljárást két módon lehet kezdeményezni a bíráskodási törvény szerint. Panaszos panaszára vagy hivatalból (35§ (1)). Ne tőlem kérdezd, mit jelent hivatalból elindítani egy bírósági eljárást, és ezt kideríteni a törvényt se nagyon lapozgasd, csak az időd fecsérled!  Ha találgatni kellene, arra tippelnék, ha, mondjuk, egy esperesnek nem tetszik egy lelkész pofája, addig-addig keresget csomót a kákán, míg az illető egyszeriben egy tágas-rideg neoklasszicista terem pulpitusa előtt állva találja magát négy marcona tekintetű, gyászszertartáshoz öltözött személy társaságában. Ugyanez áll pepitában az egyházközségi bíráskodásra nézvést, ámbár salétromos vályogfalak között.  

5. Mivel az isteni törvényeknek, nemhogy az evangélium szerinti tiszta erkölcsnek a keresztény hitelvek szerint megfelelni képtelenség, a bíráskodási törvényből és a dogamtikából az következik, hogy az egyházi bíróságoknak csekély létszámú egyháztagság esetén is ad absurdum állandóan ülésezniük kellene, az egyháztagoknak pedig folyton-folyvást panaszokat fogalmazgatni elsősorban önmaguk ellen, amit csak úgy spórolhatnának meg, ha a hivatal hivatalból elébe vágna a panaszáradatnak, vagy ha közben beütne az utolsó ítélet. Ott tülekedhet mindenki a  bíróságok ajtóiban, egyik kliens érné a másikat, ítélkezési szünet nincs, ezeket az időszakokat arra lehetne használni, hogy egymást is megítélni a bírák üljenek vetésforgóban a vádlottak padjára, amelyik bíró nem az evangélium szerinti tiszta erkölcs szerint él, azt tisztétől gyorsított eljárásban megfosztani, azaz mindet, online-közgyűlés keretében új bírót választani, mivel a közgyűlések összehívásának, a napirend összeállításának, a meghívók kiküldésének több napos határideje van, szintúgy egyébként a bíróságok összehívásának, a bírósági eljárásoknak: ezekről a határnapokról, még mielőtt bárkire a gyanú árnyéka vetődne, hogy nem az evangélium szerint tiszta erkölcs szerint él, tájékoztatókat írni, meghívókat fogalmazni, postázni. Tájékoztatjuk XY-t, vétkesnek találtatott még nem tudjuk miben, a tárgyalást  ….év ….hó ….napra tűzzük ki, megjelenés kötelező, dátum, Testvéri köszöntéssel, életére Isten áldását kérve, aláírás, pöcsét. Ha ezt a Kafka vagy az Orwell megérte volna! 
És akkor még nem szóltunk arról, ha a bírák egy ügyet különböző módon ítélnek meg, akkor a kisebbségben maradt bíró, bírák ellen is panaszt kell tenni, eljárást indítani, mondván, véleményük nem kvadrált az igével vagy a hitvallásokkal, büntetésből tessék elvégezni a teológiaszakot! És így tovább, és így tovább, motorikus gyóntatószék volna a bíráskodás zérus feloldozással. Az ügyszám korrelál az egyháztagság számával, csökkenésére vagy potenciális csökkenésére az egyháztagok számának fogyása nyújtana garanciát. A trend, hál’ istennek, efelé tart.

6. Konkrét bírósági ügyekben a közgyűlések által megválasztott bírákból létrehozott bírósági tanács jár el. Erről a bíráskodási törvény a következőképpen rendelkezik. (5. § (2)) „Az egyházmegyei bíróság négy lelkészi és négy világi egyháztagból áll. A világi tagokat lehetőleg jogi végzettséggel rendelkező, legalább 5 éve teljes jogú egyháztagok köréből kell megválasztani.” Továbbá „Az eljáró bírósági tanács összesen három tagból áll. A tanács tagjai közül legalább egy személy lelkészi és legalább egy személy jogi végzettségű” (6. § (1)). Ejnye-bejnye! A szószéki törvény megalkotói nem emlékeznek, mit is mondtak előző mondatukban. Ha a bíróság világi tagjai közé jogi végzettségűeket választani csupán lehetőség, akkor választásuk a bírósági tanácsba ne legyen már, kérem, kötelező! Mi van ugyanis akkor, ha a választáskor a közgyűlés nem élt a lehetőséggel. Hogyan lehet jogi végzettségű bírát betuszkolni az eljáró tanácsba, ha nincs ilyen! Ha?!

7. Ellentmond a bíráskodási törvény a kormányzatinak, amikor előírja, (2§ (4)) „Akit bírói tisztség betöltésére megválasztottak, más, újabb egyházi tisztségre nem választható”. Akik menteni akarják a menthetőt, nyilván azt mondják, itt nem lelkészi vagy presbiteri tisztségről van szó, hanem egyéb, az egyházban betöltött tisztségről. Na, de akkor azt kellene mondani. Vagy úgy is érthetjük; nem, nem mond ellent, csak miután bírónak választották, nem nyerhet újabb egyházi tisztséget. Hja. De akkor püspök is lehet bíró, sőt a bíróság elnöke maga is becsücsülhet az öles mahagóni megé megragadni a kussoltató kalapácsot. A fontos, hogy azután válasszák meg bírónak, miután püspök, esperes, főgondnok, atyaúristen lett. Újra csak azt tudom mondani, tessenek egy picit gondolkodni! Mit is mond egy paragrafus vagy egy bekezdés. Ez itt, kérem, nem homiletikai taglejtés-gyakorlat!

8. Az ördög a törvénymódosítások során sem alszik, a bíráskodási törvény legújabb verziójában immár tombol a gátlástalanság. A 37. §-t kiegészítették avval, hogy a panaszt kivizsgáló jogtanácsos az elnökség utasításai szerint jár el. Ezt inkább nem kommentálom, sapienti sat. De, hogy ezek után hogyan ítéljünk annak a jogásznak a szakmai-morális elhivatottságáról, aki jogtanácsosi tisztséget vállal a református egyházban, …?!

9. A megválasztott bíróság tagjai esküt tesznek, az eskü szövege benne foglaltatik a törvényben (21. §). Közhivatalokban a lelkiismereti szabadság értelmében megengedett formula eskü helyett fogadalmat tenni. A szentírás egy helyütt tiltja az esküt. Az MRE még választási lehetőséget sem biztosít. A lelkiismereti szabadság fogalma mint olyan, talán felvilágosodás-kori. A lelkiismereti szabadságra való hivatkozás jóval korábbi. A reformáció vitairataiban, hitvallásaiban gyönyörű példái vannak. Sohsem öncélúan, sohsem ürügyként. 

10. Noha a felettes bíróságok egyúttal fellebbviteli fórumok, a zsinati bíróság bizonyos esetekben első fokon hozhat végleges, megfellebbezhetetlen határozatot. Nem fogják kitalálni! Ha egy lelkész egy püspök ellen nyújt be keresetet, egyházi nyelven bepanaszolja, az ügyben a zsinati bíróság jár el (nyugi, nem fog eljárni!), és ez a végállomás. Slussz, ennyi volt, a misének vége,  …és a te lelkeddel. Mármost birtokunkban van egy „kereset” Szabó István püspök ellen a zsinat akkori bíróságának elnökségéhez, más mellett Bölcskei Gusztávhoz, ami alighanem a kukában landolt, mert a panasz elküldésével az ügy le is zárult. Erről a Mi lett a keresettel Szabó püspök ellen? című posztban olvashatsz.

11. Szerény véleményünk szerint roppant zavaros a bíráskodási törvény büntetőtéleinek fogalmi rendszere. Szerepel benne tisztségtől vagy hivataltól való megfosztás, továbbá eltiltás a lelkészszakma gyakorlásától. Úgy véljük, megfosztani egy lelkészt a hivatalától annyit tesz, oda kell hagynia az eklézsiáját, és más parókiánál (hivatalnál) próbálkozni, akkor is, ha a tagok (a legmagasabb egyházi szerv!!!) annyira ragaszkodnak hozzá, hogy tüntetésszerűen, jajveszékelve, fejükre hamut szórva körbeláncolják a paplakot, s megakadályozzák, hogy kibútorozzon. Mellesleg maga-magától is ott maradhat, az egyháznak nincs végrehajtói szerve, körülményes áttétekkel vagy úgy sem tud érvényt szerezni a határozatnak.
A másik "munkajogi" büntetés a tisztségtől való megfosztás.  A lelkész többé nem lelkész. Futását elvégezte, végezetre eltétetett neki másik kenyérkereset. Megint nyilván más, nem a lelkészi tisztségre gondol a bíráskodási törvény, de akkor ezt kellene mondania.
A harmadik lehetőség, eltiltás a lelkészi tevékenység gyakorlásától. Ez a mi véleményünk szerint ugyanezt jelenti, de a tisztségtől való megfosztás nemcsak lelkészi tisztségre vonatkozhat. Vonatkozhat presbiteri, zsinati, etc. tisztségekre is. Biza minden bogár rovar; a lelkészi tevékenységtől való eltiltás benne foglaltatik a tisztségtől való megfosztásban, attól függően, melyik tisztségétől fosztanak meg valakit. A törvényalkotók komoly szemantikai problémákkal küzdenek és nem forgatják az értelmező szótárt. Ecseteltük, mikor mi lehet. Ha egy lelkész itt és itt, mondjuk Alsókunszentborbálán hivatalban van, de ettől, értsd: ettől a hivatalától megfosztják, betöltheti még a felsőkunszentborbálai hivatalt. Ha viszont lelkészi tisztétől fosztják meg, akkor sehol nem tölthet be hivatalt. Ámde legyen! Legyen a hivatalvesztés a pályamódosítás egyik lehetséges útja. Akkor mi a tisztségtől való megfosztás?!  

12. Újra megpróbáljuk összehangolni a dogmatikát és a bíráskodási törvényt. Azt a bírát, aki egy panaszlott vétkességében kételkedne, amit pedig a dogmatika megelőlegzett, újabb eljárás keretében meg kell fosztani tisztétől, rá ugyanis érvényes lesz a bíráskodási törvényben fölsorolt, a  tisztségviselőkre vonatkozó fegyelmi vétségek egyike a 30. §-ból, csak szemezgetve: „Isten Igéjével, illetve a Magyarországi Református Egyház hitvallásaival ellentétes tanok hirdetése és terjesztése”. De, nézőpont kérdése, ha nézeteit nem hirdette és terjesztette, csak megosztotta a többi bírával, akkor jól jöhet vele szemben a „hivatali teendők végzésében való mulasztás” tétele, és ha ezek megbuknak, van mááááásik!, a jolly joker passzus, „olyan cselekmény vagy mulasztás, amely az evangélium mértéke szerinti tiszta erkölcsbe ütközik, vagy a viselt egyházi tisztség tekintélyét sérti, az egyház hitelét rontja, és a tisztségéhez szükséges bizalmat megingatja”. Látod hát, milyen lavinát képes elindítani, ha egy jogszabály meg sem próbál szabatos lenni?! 

discussurus, alias Josef K.