Minek bekötni a szemét; Iustitia földobta a talpát

A Magyarországi Református Egyház (MRE) identitászavaros, inkább kriptokatolikus, mint protestáns egyház. Szokásaiban, ceremóniáiban (palást, áldás, templom, különféle szentelések, püspök, pöspököknek biztosított felügyeleti jogok, etc.) feudális és klerikális. Fittyet hány továbbá, illetve ezekből kifolyólag a jogállamiság elemi normáira. Esze ágában sincs szétválasztani a törvényhozást, a kormányzást és a bíráskodást. A törvényeket ugyanazok alkotják, akik végrehajtják, s akik bíráskodnak: kormányoznak is. A bíróságok felügyelete, bírósági ügyek indítása, kezelése kormányzati szereplők kezében van. 

Az MRE innen (http://reformatus.hu/mutat/7359/) letölthető 2000. évi I-es, bíráskodási törvényéről élesebben kell fogalmaznunk. Először is ki kell mondanunk alkotmányellenességét. Nem kvadrál saját alkotmányával, alkotmányos eszméivel,  gyakorlatában közvetve vagy közvetlenül polgárjogi és munkajogi kérdésekbe is beleárthatja magát, fölépítésében pedig nyilvánvaló a kormányzati befolyás, összefonódás. 

A bíráskodási törvény első paragrafusa szerint „Az egyház bírói hatalma fegyelmi ügyekre és olyan vitás tanfegyelmi és igazgatási ügyekre terjed ki, amelyeket az egyházi törvény bírói hatáskörbe utal”. Szószéki pongyolaság. Vannak, lehetnek ügyek, amiket, ha akarok, odautalok, ha nem akarok, nem utalok oda. Másrészről nincs kritériumrendszere, mikor melyik büntetési tétel alkalmazandó, ezeket kedvtelés szerint lehet osztogatni, vagy zsákbamacska előhúzogatni. Mégis komoly, úgy értem alkotmányos gond azzal van, hogy az igazság- vagy jogszolgáltatás ága összefonódik a kormányzatival. 

Aki nem tudná, az egyházalkotmányból (1994. évi II. törv.) is elolvashatja, hogyan épül fel (épül le) az MRE. Vannak az egyházközségek, ezek egyházmegyékbe szerveződnek, aminek az élén az esperes és a világi, megyei gondnok áll. Több egyházmegye kerületet alkot egy püspökkel és a világi, kerületi főgondnokkal az élén. Rejtély, miért főgondnok. Nincs mellette, alatta egy gondnok sem. Hűbéri megrögzöttség, mint a nagytiszteletű, főtiszteletű megszólítás. Valójában hamis képet kelt az elmékben a kifejezés: "élén". A különböző kormányzati szintek élén ugyanis a közgyúlések állnak, az egyházközség irányítása a presbitérium kezében van, a megyéé a megyei közgyűlésé, a kerületé a kerületi közgyűlésé. A gondnokok, lelkészek, esperesek, püspökök ezek határozatait hajtják végre. Az MRE-nek hagyományosan négy egyházkerülete van. Az országos egyház működését kvázi törvényhozó parlamentje, a zsinat szabályozza, felügyeli, határozatait, törvényeit a világi és a lelkészi elnök tartatja be. A lelkészi elnök az egyik kerület püspöke.

Ha nem volna a bíráskodási „törvény”, az egyház alkotmánya mit sem érne, ha valaki hatalomszerzésre és -gyakorlásra akarná használni egyházi tisztségét. Nincsenek tudniillik alá- és fölérendeltek, az esperes nem felettese a lelkésznek, a püspök sem az esperesnek. Mindössze területi szervezeti egységekről és azok igazgatási, végrehajtási szerepköreiről van szó, mindamellett kérdés, melyikre miért van szükség, s szükség van-e rá egyáltalán. 

Miből adódik hát, hogy mégis hierarchikus intézményként tekintünk a református egyházra? Az alkotmány szerint az egyházközségk önkormányzatok: a legmagasabb egységek, és az ezek delegáltjai által alktotott közgyűlések határozatai mérvadóak mindenkire nézve.

A kérdésre a válasz elsősorban a bíráskodási törvényben keresendő, ez biztosít ugyanis privilégiumokat kormányzati szereplőknek. A bíráskodási törvény egy összeeszkábált tákolmány; par excellence nem tárgyi jogot részletez és fejt ki, és rendezi össze eljárási szabályokkal koherens egésszé, tudniillik nem a tartalma és a hogyanja a fontos. A célja. A célja, hogy hatalmat biztosítson valakiknek, akiknek az egyház alkotmánya nem biztosított.  

Nézzük, hogyan éri el a célját! Az egyházközségeket a tagok és a lelkész alkotják, és a presbitérium, afféle vének tanácsa irányítja. A presbiterek laikus tagok, ők illetékesek többek között „ Az egyháztagok fegyelmi és az egyházközség igazgatási ügyében” (2§, (1)) eljárni, ellát tehát bírói feladatokat is. És itt jön az első bökkenő. Egyházközségi szinten sem egészséges tudniillik, hogy azok bíráskodnak vagy azok is, akik esetleg hivatalból vagy panaszra elindították az ügyet. Mint mondtuk, a presbiteri tisztség egyúttal bírói tisztséget is jelent, szintúgy a lelkészi. Mivel azonban bírói tisztüket tisztüknél fogva gyakorolják, arra külön megválasztva nem lettek, mondhatnánk, bírói tisztük nem ütközik a bíráskodási törvénynek abba a kitételébe, hogy a bírónak megválasztott tisztviselőt más egyházi tisztségre megválasztani nem lehet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ebbéli szereplésük ne volna aggályos, csak azt, hogy a törvényi szabályozás ezen a téren (is) elégtelen és morbid. Fölöttes, megyei, kerületi, zsinati bíróságoknál az összeférhetetlenség még nyilvánvalóbb, s mivel ott valóban választott bírák működnek, ebbéli tisztségük a törvénynek is ellentmond. A lelkészeké mindenképp.

Hogy tehát a végrehajtói hatalom és az igazságszolgáltatás az MRE-ben nincs szétválasztva, az már a legalsó, egyházközségi szinten tetten érhető. Magasabb szinten ez még nyilvánvalóbb. Gyülekezeti szinten valamelyest érthető. Elvileg végső soron lelkészi kompetencia eldönteni, mi szentírásszerű, mi nem az. (Vajh olyan egyszerű volna!) De ez a szakavatottság kifejezetten a vallási, teológiai, dogmatikai és etikai kérdésekre korlátozódhat. Akárhogy’ is, az egyházközség-szintű bíráskodás mégsem alkotmánysértő, mert nincsenek, nem lehetnek polgárjogi konzekvenciái. Egy eljárás eredménye fölmentés lehet, elmarasztalás esetén pedig feddés vagy megfosztás az egyházi választói jogtól. Nem több. A büntetés az egyház berkein belül maradt, nem léptünk át polgárjogi vagy abból elágazó területre.

Tárgyi jogban azonban pengeélen táncolunk. Az egyháztagok fegyelmi vétségeit nem lajstromozza a törvény, a 30. § szűkszavúan ennyit mond, „Az egyháztag fegyelmi vétséget követ el, ha az egyháztagságból fakadó jogával visszaél, vagy kötelességét szándékosan vagy súlyosan gondatlanul nem teljesíti.” Jobban tájékozódni újra át kell lapoznunk az egyházalkotmányhoz. Ennek 22. §-24 §-ai már többet mondanak. Az MRE egyháztagja minden magyar, illetve Magyarországon élő nem magyar állampolgár, akit református szertartás szerint kereszteltek meg, valamint minden nagykorú, aki magát reformátusnak vallja. Kötelessége többek között, és itt jön a bíráskodási törvény rákfenéje, az evangélium szerinti tiszta erkölcsű (…) életet élni.

Egy. Annak értelmezése, mi is volna az evangélium szerinti tiszta erkölcs, sajnálatos, a bírákra van bízva. Kettő. A keresztyén tanítás szerint mindannyian bűnösök vagyunk, nemhogy az evangélium szerinti tiszta erkölcsnek – jelentsen bármit –; az ószövetségi isteni törvénynek sem tudunk eleget tenni. Kettő bé. Következésképpen bárki bármikor becitálható a gyülekezeti bírák elé panaszra vagy hivatalból, és a presbitériumnak csak annyit kell megállapítania, szándékosság vagy súlyos gondatlanság esete forog-e fenn, netán egyik se. A vétkesség dogmatice kimondatott. Fölöttes bírói szervnek könnyebb a dolga, a szándékosságot vagy súlyos gondatlanság esetét sem kell mérlegelnie, elegendő, ha a panaszlott vétett. 

Baj, kvázi alkotmányos inkoherencia akkor van, ha egy egyháztag magatartását az evangéliumi mértékre hivatkozva elítélik, noha polgárjogilag semmi gond vele. Helybenhagyja az otthonába betolakodó erőszakoskodót, „hitvány féreg”-nek titulál valakit, aki többszöri ígéret ellenére sem hajlandó visszafizetni a kölcsönt. Szabad-e a véleménynyilvánítás, az önvédelem az evangyélium mértéke szerint – ezt tessenek nekem megmondani! 

Felettes egyházi szervek szintjén a helyzet egészen abszurd, hiszen olyan szakavatottak ítélkezhetnek szakavatottak fölött, akiknek a szakavatottsága fikarcnyival nem több a becitáltak szakavatottságánál. Bírói tisztüket pedig nem jellembéli előrébbvalóságuknál, hogy úgy mondjam, feddhetetlenebbségüknél, makulátlanabbságuknál, nem, nem tévedsz!, ezeknek semmi értelme, megszeplősíthetetlennebbségüknél fogva nyerték. Persze, no, van egyszerű eset. Teszem azt a szentháromság tagadása. De ilyen ügy nincs, nem volt. Dávid Ferenc bírósági eljárás nélkül egyszerűen átnyergelt az unitáriusokhoz, és ha valakinek bevillanna a Kálvin-Servet ügy, az bizony kívül esett az MRE hatáskörén. Az iménti is. 

Ha már úgyis a felettes egyházi szintre értünk, nézzük meg, mi is ott a helyzet! Az egyházmegyék, a kerületek és a zsinat bíróságainak elnöksége minden esetben az adott felettes szerv elnöksége, tehát az esperes, a gondnok, a püspök, et cetera. Kormányzat és bíráskodás tehát összefonódik. A törvény azon passzusa, hogy a bíróság elnöksége a konkrét bírósági ügy tárgyalásában és a határozathozatalban nem vehet részt, ugyanakkor elrendeli, hogy az eljáró bíróság tagjait az elnökség jelölje ki, ördögi találmány.  Nem is akarják véka alá rejteni a kormányzati befolyásolást az igazságszolgáltatásra. 

Folytathatnám magasabb, egyházkerületi, zsinati szinttel, de nem teszem, mert ezek bíróságai ugyanúgy épülnek föl, mint a megyei bíróságok. Létszámukban, a zsinati bíróság esetében a bírók képzettségére vonatkozó kritériumokban van eltérés, de itt is bizonyos mértékig csak lehetőségként. 

Ezzel viszont, persze még mindig a törvénynél maradva, fontos részhez érkeztünk. A gyakorlathoz. Miként, miért indul egy eljárás, hogyan zajlik. Ezeket, ezeknek a képtelenségeit, jogállami ütközőpontjait illusztrálom. Az önkényesség lehetőségét fölvillantottuk már, így t’án meg sem lepődsz, hogy a panaszos panaszát az elnökség le is söpörheti az asztalról, ezzel szemben a hivatali eljárást akár alapos ok nélkül is végigjátszhatja, tehát nem csak elnökli a bíróságot, konkrétan bírósdit játszik. Panasz esetén azt is megteheti, hogy a bepanaszolt magatartását kisebb súlyú fegyelmi vétségnek titulálja, és meginti a panaszlottat, ezzel az ügyet lezárta, fellebbezni nem lehet. A megintett „kérheti” bírósági tárgyalás megtartását, de ennyi erővel  fizetésemelést is kérhet.

Na most az az elnökség, aki megintette a panaszlottat, vajon mit fog tenni? Nehéz azt képzelni, hogy enged a kérésnek. De legyünk jóhiszeműek. Enged.. Kiadja a panaszt a jogtanácsosnak. A jogtanácsos az elnökség utasításai szerint jár el. Ragozzam még? 

Ha azonban a bíróság elnöksége nem ezt választja, hanem elutasítja a panaszt, mondván, nyilvánvalóan alaptalan, ez ellen lehet fellebbezni. Ilyenkor hivatalosan az adott hatóság jogtanácsosához kerül az ügy kivizsgálásra, akinek kellő tájékozódás után két lehetősége van. Javaslatot tesz az eljárás megszüntetésére vagy lefolytatására. Mármost a jogtanácsosról annyit tudni kell, olyasféle, mint a jegyző az önkormányzatban, jogi szempontból véleményezi a közgyűlés és az egyházmegye, a kerület működését. Van azért különbség. A polgármester nem elnököl bíróságot, ámde az esperes ….!, a jegyző meg nem vesz részt hivatalból bírósági ügyekben. A jogtanácsos annál inkább, és, ceterum censeo, az elnökség utasításai szerint jár el.

A bíróságok elé tárt igazgatási ügyek kifejezetten munkajogiak is lehetnek. De nemcsak ezeknek, a pusztán fegyelmi ügyeknek is lehet munkajogi relevanciájuk. Hiszen egy elmarasztalt tisztségviselőre büntetésből ki lehet szabni megfosztását hivatalától, hovatovább tisztségétől, a lelkészt a lelkészi tevékenység gyakorlásától. Nagyon ne ijedj meg, ha tanítani akarsz valamelyik református iskolában, könnyű dolgod speciel aligha lesz, de rád a nem egyházi munkajog vonatkozik. Akkor sem, ha az egyházfi vagy a harangozó életpályája lebeg szemed előtt. De túl sokat se remélj! A bíráskodási törvény hatályos változatába ezekre az alkalmazottakra beillesztettek egy kiegészítést, hogy tudniillik a munkaszerződéseikben, illetve az intézmények belső rendjében kell érvényesíteni „a keresztyén erkölcsre és hithűségre vonatkozó követelményeket”. Igazán pikáns. Két okból. Mit keresnek a bíráskodásról szóló törvényben olyanok, akikre az nem vonatkozik? Kettő. Abszurd, ha egy munkaügyi bírónak figyelmen kívül kell hagynia, hogy egy fizikatanár részt vett abban a kutatócsoportban, amelyik fölfedezte a steril neutront vagy egy orvos minden betege meggyógyul, ezzel szemben mérlegelnie azt, hogy, ja, kérem, nem hajlandó imádkozni, félrekefélt, horribile dictu, Szűz Mária szobra előtt térdepelt!

Azt hiszem, elég nyilvánvaló most már az alkotmányos dilemma. Egy lelkész még elképesztőbb helyzetben van. Állását három fegyelmi büntetés veszélyezteti. Megfosztják hivatalától, tisztségétől, eltilthatják a lelkészi tevékenység gyakorlásától. A zavaros fogalomhasználatról még mindig A református bíráskodás abszurdumai posztban olvashatsz.

A lelkészek jogállásáról egyházi törvény rendelkezik. Hadd döntse már el egy egyház, milyen kritériumai legyenek annak, ki lehet az ő szolgája. Nagyszerű, egyetértek! Döntse el, de ne utólag és ne a lelkész polgári és "munkajogait" csorbítva. Ne az alkotmányos renddel szemben. Ha vannak, akik egy alkotmányos állam keretein belül az őket megillető elemi jogaikat megfelelő fórum hiányában csak a vak szerencsében bízva érvényesíthetik, akkor ott valami hézag van. Hol marad itt az állam, aminek hivatása megvédeni állampolgárait, szavatolni jogaik gyakorlását. Olyanok munkajogát, akik egyébként részesei a társadalombiztosításnak, adóznak, járulékot fizetnek. Miért nem kürtölik világgá, hogy mindenki tudjon róla: elemi jogaikat az egyház leköpheti?! Mert ezt adja tudtul az MRE förmedvénye, a szemenszedett bíráskodási törvény. Arra az evangéliumra hivatkozva, ami azt írja: ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Ps. az utókornak. Ha valaki egy eltévedt klikkeléssel valami félreeső zug sublótszerverén ráakadna erre az írásra, ideírom a keltet. Csak hogy tudja.Budapest, 2016. július 9. Most mit ráncolod a homlokod? … Nem, nem írtam el. … Igen, ez már a XXI. század. Most meg miért vagy úgy ledöbbenve? … Igen, jól látod, Budapest. … De igen, Magyarországon van. Magyarország fővárosa. … Nem. Nem tévedsz. Jól tudod. Magyarország ott van, igen. Európában.

de celanus