- Rég találkoztunk, nagy lyány! Mi a helyzet? A karod teljesen rendbe jött? Úgy hallom, végleg az önálló élet mellett döntöttél...

- Nem is önálló. Az elhagyatott ház, hiszen tudod, nincs messze a farmunktól. Anya rendszeresen hoz kaját, néha átmegyek ebédre, vacsorára, olyankor is pakol mindenféle ennivalót.

- De hogy szántad rá magad mégis?

És akkor Sara mindent elmesélt, részben azt is, amit már korábban elmondott, miért és hogy’ szökött ki először, aztán egyre többször, miként könyörögte ki, hogy ne háborgassák, ha ott van. Végül mind több időt töltött ott.

- Szóval mostanra beletörődtek. Már nem is tiltakoznak igazán, sőt segítenek is otthonossá tenni az elházat – tette hozzá, majd egy kicsit elmélázott, a vízfodrokat bámulta merengve. – Na persze – folytatta –, voltak keményebb esetek. Egyszer, akkor apa is épp otthon volt, odamenekültem, és utánam jöttek. Magamra zártam az ajtót, és nem voltam hajlandó beengedni őket. Semmi áron! Könyörögtek. Hiába. Fenyegetőztek. Be akarták nyomni az ajtót. Úgy tettem, mintha fölhívnám a zsandárokat, hangosan kiabáltam, hogy mindent halljanak az ajtón keresztül. Hallják csak, ahogy följelentem őket. Erre megint könyörgőre fogták, s naná, nem tudták, hogy csak kamuhívás az egész. Közben persze sikítoztam, üvöltöztem, hogy siessenek, életveszélyben vagyok, rám akarják törni az ajtót. Erre aztán eloldalogtak.  

- Mit mondjak?! – mosolyodott el Annie – Jól csúfot űztél belőlük! Pedig csak féltettek. No, azért csak vigyázz magadra! Egyedül az elházban...! … Hát az öreg ember a késsel, vele mi van?

- Fogalmam sincs. Eltűnt, fölszívódott. Nem láttam azóta.

- Hát a pumát?

Sara vállat vont; azt sem látta a balszerencsés nap óta, amúgy is ritka pech pumába botlani arrafelé.

- Na és Kísértet?! Szoktál vele találkozni?

- Nem Kísértet, Szellem!

- Tudom, csak viccelek – nevetett Annie

- Pszt, senki nem tudja! Tudod, meséltem már, egyszer csak megjelent újból az elháznál, és azóta persze vissza-visszajár.

- Vissza-visszajár… Mondom én, na ugye, hogy kísértet! – kacagott föl Annie, és magához szorította Sarát, (...)